Válsághelyzetben súlyosabban hatnak a kapcsolati problémák – amik megvoltak eddig is, de többé-kevésbé „jól elvoltak” a szőnyeg alatt. Már régen „kialakultak” a megoldásuk elkerülésére a hétköznapi játszmák… különben is valahogy elviselhetőek voltak… és egyébként is „csak reggel, meg este találkoztunk”… és még ott voltak a külső „segítségek” is: valakinek időnként kipanaszkodhattuk magunkat, vagy legalább elmehettünk futni, vagy sétálni egyet egyedül.
Most nincs külső támasz és ott vagyunk összezárva: szembe kell / kellene nézni az együttműködésünk problémáival.
A válsághelyzet nem ideális az akut problémák megoldására. Amúgy is hozott újakat, élesebbeket és ezek megoldására kell az erő és a figyelem nagy része.
De mégis, legalább valamit tegyünk! Kezdetnek jó lenne, ha a „szokásos” felcsattanás, vagy duzzogás helyett egyszerűen csöndben maradnánk egy kicsit és amíg veszünk néhány mélyebb lélegzetet, addig magunkban kigondolnánk: mi zavar és mit szeretnék? Aztán mérlegeljünk: valóban olyan fontos-e, hogy szóvá tegyük? Ha még öt perc után is fontosnak látjuk, akkor csomagoljuk át: a „szokásos” szemrehányó formából – … mert te mindig… mert te sosem … – tegyük át ebbe: EZ zavar és AZT szeretném.
Ez nem könnyű! Mert bizony azt, hogy mi zavar, úgy kellene elmondani, hogy a másik ne szemrehányásnak élje meg, mert akkor megbántódik és veszekedés lesz belőle, vagy duzzogás. Megelőzhetjük, ha a helyzetre adunk jelzést és nem a társunkra: a „Megint nem mosogattál el!” helyett „Zavar, hogy nem tudok vizet engedni a fazékba.” (Közben persze vigyázzunk a szelíd hangsúlyra is…)
Van még egy lépés: meg kell fogalmazni, hogy mit szeretnék. A „Nem ééérted, hogy így nem tudok főőőzni?!” helyett például: „Azt szeretném, hogy minden étkezés után mosogassunk el.”
Egy zavaró helyzetben mi ennyit tehetünk azért, hogy kiálljunk magunkért és békés megbeszélést indítsunk el a problémáról. Innentől a társunk jön.